Tökéletes az élet, vagy mégsem?
Harry szemszöge:
- Fiúk, elég legyen már. Próbáljátok már meg komolyan venni ezt a próbát. Két nap múlva fellépésetek lesz - mondta fáradtan Dex - Nem akarom, hogy beégjetek a rajongóitok előtt - szokás szerint most sem hallgattunk rá. Tovább káromkodtunk, mintha senki sem szólalt volna meg. Dex feje kezdett egyre vörösebb árnyalatot kölcsönözne. Már kezdtem azt hinni mindjárt kirohan a próba teremből, de tévedtem.
- Hagyjátok abba, most - kezdett el teli torokból üvölteni, aminek hatására mindannyian felé fordítottuk a fejünket és kíváncsian néztünk rá. Dex nem éppen arról híres, hogy üvöltözzön, ő inkább a csendes típus. Nem sűrűn hallottuk kiabálni, nagyon ki lehet akadva. - MI lenne ha egyszer az életben komolyan vennétek a próbát? - folytatta, de még véletlenül sem vette lentebb a hangerejét - Elegem van már a baromságaitokból. Vgay most rögtön eljátsszátok a számot hülyéskedés nélkül vagy búcsút mondunk egymástól. Válasszatok - mindenki tátott szájjal meredt rá. Mindenre számítottunk, csak erre nem. - Na? - folytatta dühtől eltorzult arccal. Még mindig döbbenten meredtünk rá, de halvány jelét sem láttam annak, hogy esetleg viccelne velünk, ezért inkább mélyen kifújtam a levegőt és a fiúk felé fordultam.
- Kezdjük a próbát - mondtam lassan és csak nagyon reméltem, hogy megértik. Még sosem fajult odáig a dolog, hogy Dex ki akarjon lépni az egészből és eddig ő a legjobb és mindannyian megszerettük, de az utóbi időben elég feszült és nem nagyon akarom még jobban felhúzni. A többiek reakcióiból ők sem. Mindenki szó nélkül beállt a helyére és elkezdtük a legelejéről a számot. Dex szeme elégedetten csillogott, de láttam valami mást is benne amit nem tudtam megfejteni. Kezdtem érte igazán aggódni, de az is lehet, hogy egyszerűen csak bebeszélem magamnak. Két óra kemény munka után megkönyörült rajtunk.
- Remek volt fiúk. Mára befejeztük. Holnap senki se késsen a fő próbáról. Sok dolgunk lesz - ezzel köszönés nélkül távozott.
- Ennek meg mi baja van? - törte meg a kínossá váló csendet Zayn. Zavartan néztünk magunk elé.
- Fogalmam sincsen - mondtam végül. Tíz percen belül mindenki összeszedelődzködött és már indult is mindenki a maga dolgára. Miközben London utcáin sétáltam a közelgő hazatérésem kezdett aggasztani., Eddig ne foglalkoztam vele, de ahogy közeledett az idő egyre inkább kezdtem kétségbe esni. Ott van az a lány aki valaha a mindent jelentette nekem, és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy már teljesen közömbös nekem. Én vettem el a szüzességét és ez mély nyomot hagyott bennem, főleg, mert a legtöbb lány annyi idős korában már a századikon is túl van. De ő nem volt. Olyannak adta magát akit szeretett és megbízott benne. Azt mondta nem bánta meg a döntését, de amint elmondtam neki, hogy Londonba szándékozom költözni, már nem ugrott olyan kitörő örömmel a nyakamba. Mindig boldogan mosolygott rám, de azon az estén mindent tönkretettem ami akkor fontos volt nekem. Akkoriban azt hittem ez a helyes döntés, de azóta elkezdtem kételkedni. Valóban megérte mindez? Feladni azt a lányt akibe tényleg szerelmes voltam a csillogásért? Ezt a kérdést már számtalanszor feltettem magamnak, de sose tudok rá magyarázatot találni. Szeretem a mostani életemet, de az akkorit is szerettem. Merengésemből a telefonom csörgése szakított ki. A kijelzőn Louis neve szerepelt, de most nem éreztem magam képesnek rá, hogy beszéljek vele, mert a gondolataim még mindig a köröl a lány körül forogtak aki egykoron az életemet jelentette.
- Hagyjátok abba, most - kezdett el teli torokból üvölteni, aminek hatására mindannyian felé fordítottuk a fejünket és kíváncsian néztünk rá. Dex nem éppen arról híres, hogy üvöltözzön, ő inkább a csendes típus. Nem sűrűn hallottuk kiabálni, nagyon ki lehet akadva. - MI lenne ha egyszer az életben komolyan vennétek a próbát? - folytatta, de még véletlenül sem vette lentebb a hangerejét - Elegem van már a baromságaitokból. Vgay most rögtön eljátsszátok a számot hülyéskedés nélkül vagy búcsút mondunk egymástól. Válasszatok - mindenki tátott szájjal meredt rá. Mindenre számítottunk, csak erre nem. - Na? - folytatta dühtől eltorzult arccal. Még mindig döbbenten meredtünk rá, de halvány jelét sem láttam annak, hogy esetleg viccelne velünk, ezért inkább mélyen kifújtam a levegőt és a fiúk felé fordultam.
- Kezdjük a próbát - mondtam lassan és csak nagyon reméltem, hogy megértik. Még sosem fajult odáig a dolog, hogy Dex ki akarjon lépni az egészből és eddig ő a legjobb és mindannyian megszerettük, de az utóbi időben elég feszült és nem nagyon akarom még jobban felhúzni. A többiek reakcióiból ők sem. Mindenki szó nélkül beállt a helyére és elkezdtük a legelejéről a számot. Dex szeme elégedetten csillogott, de láttam valami mást is benne amit nem tudtam megfejteni. Kezdtem érte igazán aggódni, de az is lehet, hogy egyszerűen csak bebeszélem magamnak. Két óra kemény munka után megkönyörült rajtunk.
- Remek volt fiúk. Mára befejeztük. Holnap senki se késsen a fő próbáról. Sok dolgunk lesz - ezzel köszönés nélkül távozott.
- Ennek meg mi baja van? - törte meg a kínossá váló csendet Zayn. Zavartan néztünk magunk elé.
- Fogalmam sincsen - mondtam végül. Tíz percen belül mindenki összeszedelődzködött és már indult is mindenki a maga dolgára. Miközben London utcáin sétáltam a közelgő hazatérésem kezdett aggasztani., Eddig ne foglalkoztam vele, de ahogy közeledett az idő egyre inkább kezdtem kétségbe esni. Ott van az a lány aki valaha a mindent jelentette nekem, és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy már teljesen közömbös nekem. Én vettem el a szüzességét és ez mély nyomot hagyott bennem, főleg, mert a legtöbb lány annyi idős korában már a századikon is túl van. De ő nem volt. Olyannak adta magát akit szeretett és megbízott benne. Azt mondta nem bánta meg a döntését, de amint elmondtam neki, hogy Londonba szándékozom költözni, már nem ugrott olyan kitörő örömmel a nyakamba. Mindig boldogan mosolygott rám, de azon az estén mindent tönkretettem ami akkor fontos volt nekem. Akkoriban azt hittem ez a helyes döntés, de azóta elkezdtem kételkedni. Valóban megérte mindez? Feladni azt a lányt akibe tényleg szerelmes voltam a csillogásért? Ezt a kérdést már számtalanszor feltettem magamnak, de sose tudok rá magyarázatot találni. Szeretem a mostani életemet, de az akkorit is szerettem. Merengésemből a telefonom csörgése szakított ki. A kijelzőn Louis neve szerepelt, de most nem éreztem magam képesnek rá, hogy beszéljek vele, mert a gondolataim még mindig a köröl a lány körül forogtak aki egykoron az életemet jelentette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése