Derült égből villámcsapás
*2 hét múlva*
Végre elérkezett azaz idő is mikor hazamehetek a családomhoz, de nem csak azt várom, hogy őket láthassam, pedig elég régen láttam őket. Mióta a fiúkkal összeálltam nem is voltam otthon. Mindig anyáék jöttek el hozzám. Én nem mertem hazamenni, mert nagyon féltem, hogy összefutok egy bizonyos személlyel, amire még nemigazán készültem fel. Most már elég erősnek érzem magam, hogy végre valahára újra láthassam. Már csak abban reménykedem, hogy már nem haragszik rá, mert én még valahol a szívem mélyén még mindig érzek iránta valamit. Még ennyi idő után is hiányzik a mosolya és a humora. Szerettem vele lenni és ezt mindenki nagyon jól tudta a családom közül. Viszont nem bírom kiverni az utolsó találkozásunk emlékét a fejemből. Világosan megmondta, nem akar még egyszer ebben az életben látni és ebbe nem igazán van beleszólásom. Ha ő nem akar látni, akkor azt tiszteletben kell tartanom. Sok minden változott az óta, de remélem azért nem haragszik már rám annyira. Talán, ah minden jól megy lehetnénk még barátok, mert ha jobban belegondolok nem akarom őt elveszíteni, még akkor sem ha évekkel ezelőtt ez sikerült. Mondhatjuk úgy is, hogy vissza akarom őt kapni. Míg a vonaton ültem rengeteg verzió jelent meg a szemem előtt. Már azt is elképzeltem, hogy boldogan a nyakamba ugrik, de azt is, hogy mérgesen dob ki a házból, amit meg tudnék érteni.
Szerencsére a szülei mindig is kedveltek és talán a segítségemre lesznek, hogy kibékítsem. Annyira elmerültem a gondolataimban, nem vettem észre, hogy a vonat megállt. Az egyik utas szólt, le kéne szállnom. Nagy nehezen visszarángattam magam a jelenbe, megköszöntem az utas segít segítségét, majd leszálltam a vonatról. Mielőtt még egyáltalán körülnézhettem volna anya ugrott a nyakamba.
- Jaj Harry, mennyire hiányoztál. Jó itthon látni - zokogott bele a nyakamba. Mosolyogva öleltem át. Ki jött a vonatállomásra az egész családom. Itt volt Gemma és Robin is. Robin nem volt az igazi édesapám, de mindig is úgy éreztem mivel ő nevelt fel. Mindenkit megöleltem, majd indultunk is a házunk felé.
- Meséljél kisfiam. Milyen volt az utad? - záporoztak felém anyám kérdései, de mielőtt még válaszolhattam volna máris egy másikat tett felé.
- Hogy vannak a fiúk? - ezúttal Gemma szólt közbe.
- Anya hagyd már levegőhöz jutni - nevetett rá boldogan. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányoztam nekik, de én is most kezdem úgy igazából érezni mennyire hiányoztam és mennyire jó újra itthon lenni.
- Kedvencedet főztük ma - fordult hátra anya az első ülésről. Szélesen elmosolyodtam.
- Komolyan? Ezért már érdemes volt hazajönni - viccelődtem amin mindenki elkezdett nevetni. Miközben mentünk a házunk felé nem tudtam nem észrevenni, hogy kinek a háza előtt haladunk el. Kíváncsian figyeltem hátha meglátom tökéletes alakját, de csalódnom kellett. A házból senki nem lépett ki. Olyan volt, mintha senki nem lett volna ott.
4 órával később
- Köszönöm anya a vacsorát. Nagyon finom volt - mosolyogtam rá miközben felálltam és odavittem a mosogatóhoz a tányéromat.
- Egészségedre kisfiam. Hagyd csak majd én elmosogatok - jött oda hozzám mikor látta, hogy el akarom mosni a tányért. - Menj inkább és pihenj le. Biztosan fáradt vagy ettől a hosszú úttól. - mosolygott rám kedvesen.
- Igazság szerint még ma meg szeretnék látogatni valakit - mondta bizonytalanul. Ahogy anya rám nézett rögtön tudtam, hogy tudja kihez akarok menni. Elég sokszor beszélgettünk már Kate-ről és azt is mondtam neki, ha lesz rá alkalmam akkor meg szeretném látogatni.
- Rendben, menj csak - nem is tétováztam tovább. Rögtön a bejárati ajtó felé iramodtam.
- Sziasztok - kiáltottam még hátra a vállam felé, majd felvettem a cipőmet és a kabátomat és már mentem is az annyira ismerős úton.Annyira fura volt, hogy ennyi idő után sem változott semmi. Minden úgyanúgy állt mint mikor elmentem. A büfé ahova Kate-vel minden egyes alkalomkor beültünk mikor kísértem haza, de még a virágos is, aminek a tulaja már akkor is jócskán benne volt a korban mikor én Londonba költöztem. Ami a legjobban szíven ütött az a pékség volt, ahol anno dolgoztam. Szerettem itt dolgozni, de azért még sem maradhattam itt az örökkévalóságig. Tényleg sok minden történt velem azóta mióta elköltöztem innen, de úgy tűnik mintha itt megállt volna az idő. Semmi sem változott. Ez az érzés egyre jobban tudatosult bennem, ahogyan Kate-ék házához értem. A ház még mindig ugyan olyan barátságos volt mint ahogyan emlékezett rá. Mindig is szeretett itt időzni, legfőképpen Kate-val. Ő mindig bearanyozta a napjaimat. Már nem is értem az akkori döntésemet. Hogyan engedhettem el? Mi lesz ha azóta összejött valakivel és boldog párkapcsolatban él? Elvileg minden megtörténhet, hisz én mondtam neki, hogy már egyáltalán nem érdekel, hogy mit csinál és Kate-t úgy ismerem, aki mindent komolyan vesz. Főleg az ilyen szavakat. Ezzel teljesen tisztában vagyok.
Mély lélegzetet vettem, hogy egy kis bátorságot merítsek mielőtt még találkozom azzal a nővel aki boldogságot csempézett a mindennapjaimba. Nagy nehezen rávettem a lábaimat és megindultam a ház bejárata felé. Olyan lassan emeltem fel a kezemet, mint még soha. Végre rávettem magam, hogy bekopogjak és visszafojtott lélegzettel vártam az ajtó kinyitását. remélem azért legalább beengednek. Ebben a pillanatban nagy csattanással vágódott ki az ajtó.
- Jó es...est...estét - nyögtem ki akadozva. Grace, Kate édesanyja egy darabig tanulmányozott, majd döbbenten elkerekedett a szeme.
- Harry - nyögte ki még mindig a döbbenet hatása alatt - Te vagy az? - kérdezte meg azért a bizonyosság kedvéért. Annyira zavarba jöttem a viszontlátástól, hogy meg sem bírtam szólalni, így csak egy erőtlen bólintás telt tőlem. Ekkor egy mélyebb hang hallatszott a ház belsejéből.
- Ki az Drágám? - szólalt meg Adam, Kate apja. Mivel nem válaszolt a felesége ezért ő is odajött az ajtóhoz és hasonlóképpen elkerekedett a szeme. Még jobban zavarba jöttem.
- Hát te? - kérdezte Adam, akit láthatólag teljesen lesokkolt, hogy újra lát. Nem számítottak erre egyikük sem, amin nem is csodálkozom.
- Jó est.. estét - próbálkoztam megint a köszönéssel. Megköszörültem a torkomat és nagy levegőt vettem. Reménykedtem benne, hogy a szívem dobogása egy kicsit lelassul, mert már kezdek attól félni, hogy ők is hallják a szívem erőteljes dobogását. - Kate miatt jöttem. Beszélni szeretnék vele - szedtem végre össze magam. Grace és Adam összenéztem, majd szívélyesen, de egy kicsit szomorúan szélesre tárták az ajtót.
- Gyere be - kicsit kezdtem aggódni. Remélem nem történt semmi baja, mert ahogy a szülei viselkednek éppen arra enged következtetni.
- Ugye nincsen baja? - akartam rögtön megtudni, de csak egy szomorú pillantás volt a válasz.
- Kate már nem lakik itt - mondta végül az édesapja. Amint eljutottak a szavai értelme hozzám teljesen lesokkoltam.
- Ezt hogy érti?
- Miután elköltöztél belekeveredett egy eléggé zűrös társaságba - és ezután mindent elmondtak. Elmondták, hogy teljesen magában zuhant és elkezdett mindenféle szereket szedni. Elmondták, hogy nem egyszer lopott a pénztárcájukból és mindezt csak azért, hogy drogot tudjon venni és nem utolsó sorban azt is elmondták, hogy miként hagyta el a házat.
- Sajnáljuk Harry, de fogalmunk sincsen merre van a lányunk - fejezte be végül Grace a történetet.
Mikor elhagytam a házat még mindig remegett minden végtagom. Ezt nem hiszem el. Hogy tehette ezt? Soha nem gondoltam volna, hogy Kate ilyen mélyre fog süllyedni. Én mindig hittem benne. Meg kell találnom őt, kattogott az agyamban. Ez mind és szép jó, de hogyan fogjak hozzá? Senki nem tudja merre lehet. Nagyot sóhajtva huppantam le az egyik padra a parkban. Már azt sem tudom hogyan jutottam el ide, úgy remegtek a lábaim. Egy ideig csendben ültem és csak akkor vettem észre, hogy a szememből potyognak a könnyek. Ez az egész az én hibám. Ha akkor nem szakítok vele, akkor most nem lenne ilyen helyzetben és nem kéne miatta aggódnom, de meg fogom találni. Erre megesküszöm és ismét sínbe teszem az életét még akkor is ha nem akar látni.
Végre elérkezett azaz idő is mikor hazamehetek a családomhoz, de nem csak azt várom, hogy őket láthassam, pedig elég régen láttam őket. Mióta a fiúkkal összeálltam nem is voltam otthon. Mindig anyáék jöttek el hozzám. Én nem mertem hazamenni, mert nagyon féltem, hogy összefutok egy bizonyos személlyel, amire még nemigazán készültem fel. Most már elég erősnek érzem magam, hogy végre valahára újra láthassam. Már csak abban reménykedem, hogy már nem haragszik rá, mert én még valahol a szívem mélyén még mindig érzek iránta valamit. Még ennyi idő után is hiányzik a mosolya és a humora. Szerettem vele lenni és ezt mindenki nagyon jól tudta a családom közül. Viszont nem bírom kiverni az utolsó találkozásunk emlékét a fejemből. Világosan megmondta, nem akar még egyszer ebben az életben látni és ebbe nem igazán van beleszólásom. Ha ő nem akar látni, akkor azt tiszteletben kell tartanom. Sok minden változott az óta, de remélem azért nem haragszik már rám annyira. Talán, ah minden jól megy lehetnénk még barátok, mert ha jobban belegondolok nem akarom őt elveszíteni, még akkor sem ha évekkel ezelőtt ez sikerült. Mondhatjuk úgy is, hogy vissza akarom őt kapni. Míg a vonaton ültem rengeteg verzió jelent meg a szemem előtt. Már azt is elképzeltem, hogy boldogan a nyakamba ugrik, de azt is, hogy mérgesen dob ki a házból, amit meg tudnék érteni.
Szerencsére a szülei mindig is kedveltek és talán a segítségemre lesznek, hogy kibékítsem. Annyira elmerültem a gondolataimban, nem vettem észre, hogy a vonat megállt. Az egyik utas szólt, le kéne szállnom. Nagy nehezen visszarángattam magam a jelenbe, megköszöntem az utas segít segítségét, majd leszálltam a vonatról. Mielőtt még egyáltalán körülnézhettem volna anya ugrott a nyakamba.
- Jaj Harry, mennyire hiányoztál. Jó itthon látni - zokogott bele a nyakamba. Mosolyogva öleltem át. Ki jött a vonatállomásra az egész családom. Itt volt Gemma és Robin is. Robin nem volt az igazi édesapám, de mindig is úgy éreztem mivel ő nevelt fel. Mindenkit megöleltem, majd indultunk is a házunk felé.
- Meséljél kisfiam. Milyen volt az utad? - záporoztak felém anyám kérdései, de mielőtt még válaszolhattam volna máris egy másikat tett felé.
- Hogy vannak a fiúk? - ezúttal Gemma szólt közbe.
- Anya hagyd már levegőhöz jutni - nevetett rá boldogan. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányoztam nekik, de én is most kezdem úgy igazából érezni mennyire hiányoztam és mennyire jó újra itthon lenni.
- Kedvencedet főztük ma - fordult hátra anya az első ülésről. Szélesen elmosolyodtam.
- Komolyan? Ezért már érdemes volt hazajönni - viccelődtem amin mindenki elkezdett nevetni. Miközben mentünk a házunk felé nem tudtam nem észrevenni, hogy kinek a háza előtt haladunk el. Kíváncsian figyeltem hátha meglátom tökéletes alakját, de csalódnom kellett. A házból senki nem lépett ki. Olyan volt, mintha senki nem lett volna ott.
4 órával később
- Köszönöm anya a vacsorát. Nagyon finom volt - mosolyogtam rá miközben felálltam és odavittem a mosogatóhoz a tányéromat.
- Egészségedre kisfiam. Hagyd csak majd én elmosogatok - jött oda hozzám mikor látta, hogy el akarom mosni a tányért. - Menj inkább és pihenj le. Biztosan fáradt vagy ettől a hosszú úttól. - mosolygott rám kedvesen.
- Igazság szerint még ma meg szeretnék látogatni valakit - mondta bizonytalanul. Ahogy anya rám nézett rögtön tudtam, hogy tudja kihez akarok menni. Elég sokszor beszélgettünk már Kate-ről és azt is mondtam neki, ha lesz rá alkalmam akkor meg szeretném látogatni.
- Rendben, menj csak - nem is tétováztam tovább. Rögtön a bejárati ajtó felé iramodtam.
- Sziasztok - kiáltottam még hátra a vállam felé, majd felvettem a cipőmet és a kabátomat és már mentem is az annyira ismerős úton.Annyira fura volt, hogy ennyi idő után sem változott semmi. Minden úgyanúgy állt mint mikor elmentem. A büfé ahova Kate-vel minden egyes alkalomkor beültünk mikor kísértem haza, de még a virágos is, aminek a tulaja már akkor is jócskán benne volt a korban mikor én Londonba költöztem. Ami a legjobban szíven ütött az a pékség volt, ahol anno dolgoztam. Szerettem itt dolgozni, de azért még sem maradhattam itt az örökkévalóságig. Tényleg sok minden történt velem azóta mióta elköltöztem innen, de úgy tűnik mintha itt megállt volna az idő. Semmi sem változott. Ez az érzés egyre jobban tudatosult bennem, ahogyan Kate-ék házához értem. A ház még mindig ugyan olyan barátságos volt mint ahogyan emlékezett rá. Mindig is szeretett itt időzni, legfőképpen Kate-val. Ő mindig bearanyozta a napjaimat. Már nem is értem az akkori döntésemet. Hogyan engedhettem el? Mi lesz ha azóta összejött valakivel és boldog párkapcsolatban él? Elvileg minden megtörténhet, hisz én mondtam neki, hogy már egyáltalán nem érdekel, hogy mit csinál és Kate-t úgy ismerem, aki mindent komolyan vesz. Főleg az ilyen szavakat. Ezzel teljesen tisztában vagyok.
Mély lélegzetet vettem, hogy egy kis bátorságot merítsek mielőtt még találkozom azzal a nővel aki boldogságot csempézett a mindennapjaimba. Nagy nehezen rávettem a lábaimat és megindultam a ház bejárata felé. Olyan lassan emeltem fel a kezemet, mint még soha. Végre rávettem magam, hogy bekopogjak és visszafojtott lélegzettel vártam az ajtó kinyitását. remélem azért legalább beengednek. Ebben a pillanatban nagy csattanással vágódott ki az ajtó.
- Jó es...est...estét - nyögtem ki akadozva. Grace, Kate édesanyja egy darabig tanulmányozott, majd döbbenten elkerekedett a szeme.
- Harry - nyögte ki még mindig a döbbenet hatása alatt - Te vagy az? - kérdezte meg azért a bizonyosság kedvéért. Annyira zavarba jöttem a viszontlátástól, hogy meg sem bírtam szólalni, így csak egy erőtlen bólintás telt tőlem. Ekkor egy mélyebb hang hallatszott a ház belsejéből.
- Ki az Drágám? - szólalt meg Adam, Kate apja. Mivel nem válaszolt a felesége ezért ő is odajött az ajtóhoz és hasonlóképpen elkerekedett a szeme. Még jobban zavarba jöttem.
- Hát te? - kérdezte Adam, akit láthatólag teljesen lesokkolt, hogy újra lát. Nem számítottak erre egyikük sem, amin nem is csodálkozom.
- Jó est.. estét - próbálkoztam megint a köszönéssel. Megköszörültem a torkomat és nagy levegőt vettem. Reménykedtem benne, hogy a szívem dobogása egy kicsit lelassul, mert már kezdek attól félni, hogy ők is hallják a szívem erőteljes dobogását. - Kate miatt jöttem. Beszélni szeretnék vele - szedtem végre össze magam. Grace és Adam összenéztem, majd szívélyesen, de egy kicsit szomorúan szélesre tárták az ajtót.
- Gyere be - kicsit kezdtem aggódni. Remélem nem történt semmi baja, mert ahogy a szülei viselkednek éppen arra enged következtetni.
- Ugye nincsen baja? - akartam rögtön megtudni, de csak egy szomorú pillantás volt a válasz.
- Kate már nem lakik itt - mondta végül az édesapja. Amint eljutottak a szavai értelme hozzám teljesen lesokkoltam.
- Ezt hogy érti?
- Miután elköltöztél belekeveredett egy eléggé zűrös társaságba - és ezután mindent elmondtak. Elmondták, hogy teljesen magában zuhant és elkezdett mindenféle szereket szedni. Elmondták, hogy nem egyszer lopott a pénztárcájukból és mindezt csak azért, hogy drogot tudjon venni és nem utolsó sorban azt is elmondták, hogy miként hagyta el a házat.
- Sajnáljuk Harry, de fogalmunk sincsen merre van a lányunk - fejezte be végül Grace a történetet.
Mikor elhagytam a házat még mindig remegett minden végtagom. Ezt nem hiszem el. Hogy tehette ezt? Soha nem gondoltam volna, hogy Kate ilyen mélyre fog süllyedni. Én mindig hittem benne. Meg kell találnom őt, kattogott az agyamban. Ez mind és szép jó, de hogyan fogjak hozzá? Senki nem tudja merre lehet. Nagyot sóhajtva huppantam le az egyik padra a parkban. Már azt sem tudom hogyan jutottam el ide, úgy remegtek a lábaim. Egy ideig csendben ültem és csak akkor vettem észre, hogy a szememből potyognak a könnyek. Ez az egész az én hibám. Ha akkor nem szakítok vele, akkor most nem lenne ilyen helyzetben és nem kéne miatta aggódnom, de meg fogom találni. Erre megesküszöm és ismét sínbe teszem az életét még akkor is ha nem akar látni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése