2014. február 27., csütörtök

21. fejezet


Soha

A fejem úgy hasogatott mintha dobverőnek használták volna, a gyomrom liftezett. Kinyitottam a szememet, de szinte rögtön égető fájdalom nyilallt a szemem alatti részbe, mintha valaki bevert volna. Ismét lehunytam a szemem, majd megint megpróbáltam kinyitni, de ezúttal lassabban. Ugyanolyan fájdalom nyilallt a szemem alatti részbe, de ezúttal nem foglalkoztam vele. Kezemet fölemeltem és az arcomhoz szorítottam, jéghideg volt, mire jeges borzongás futott végig az egész testemen. Mi történt velem? Megpróbáltam felülni, de a testem minden egye négyzetcentimétere tiltakozott ellene. Egy nagy nyögéssel feladtam a próbálkozást, hogy felüljek és inkább visszahanyatlottam a párnára. A nagy erőfeszítéstől minden erőm elszállt és ziháltam. Ekkor egy jókedvű férfihang szólalt meg mellettem.
- Végre felébredtél – először nem ismertem fel a hangot, de aztán később kapcsoltam. Benito. Mit keres ő itt a lakásomba? Miért nem emlékszem semmire. Nagy nehézségek árán elfordítottam a fejemet és csak most vettem észre, nem otthon vagyok. Szemem tágra nyílt, mikor rájöttem, egy férfi hálószobájában vagyok. Rémülten emelten fel tekintetemet Benito vigyorgó arcába. Rémület szorította össze a mellkasomat.
- Mit… - ettől a három betűs szóról is elszállt minden erőm és ismét hatalma erővel nyilallt a fejembe a fájdalom. Miért nem emlékszem semmire? Miét nincs egy csepp erőm se? Mi történt velem? Éreztem, ahogyan a szemem sarkába könnyek tódulnak, de aztán próbáltam gyorsan kipislogni őket onnan, nehogy kiszabaduljanak szemeim gödréből és Benito észrevegye. Nem foglalkoztam az égető fájdalommal tovább, pislogtam, mire Benito megint elmosolyodott. A fenébe, észrevette.
- Arra vagy kíváncsi mi történt veled? – guggolt le mellém, így pont a fejemmel szemben volt. Megvárta, míg erőtlenül bólintok, és csak azután kezdte felvilágosítani az emlékeimet, ami időközben eléggé elhalványult. – Hát, hol is kezdjem? – vakargatta meg nem létező szakállát, majd folytatta – Vettél be a legújabb anyagból, amit szereztem, aztán összeestél. Lényegében ennyi. Lemerném fogadni, hogy arra vagy leginkább kíváncsi, hogy lefeküdtünk-e. Ugye? – ismét erőtlenül bólintottam, mire folytatta – Hidd el nem lett, volna ellenemre, de nem voltál magadnál, és én nem gerjedek az ájult csajokra. Most viszont, hogy felébredtél, talán lehetne valami – ezzel bepattant mellém az ágyba. Mikor meglátta rémült tekintetemet, elvigyorodott. – Nyugi, nem foglak megerőszakolni. Viszont nagyon fáradt vagyok mivel nem aludtam semmit neked köszönhetően. Mivel nem hívhattam hozzád orvost, mert akkor kihívták volna a rendőröket is, így az én szobámba hoztalak. Most viszont aludni akarok – ezzel hasra fordult, betakarózott és lehunyta a szemeit. – Egyébként hívott valami Harry, de amint meghallotta, hogy alszol, lecsapta – ezzel a mondattal már aludt is. Lassan fel-le emelkedett, ahogyan vette a levegőt. Száját halk horkolás hagyta el, de én még mindig dermedten gondoltam arra, hogy Harryvel beszélt. Biztosan megint nagyon dühös. Habár mostanában mindig 
az, főleg, ha rólam van szó. Harry valamiért nagyon érzékeny arra, ha más férfiakkal mutatkozom. Bár tudnám miért. Hisz nincs köztünk semmi, már nagyon régóta. Kíváncsi lennék, mit akar tőlem valójában. Ismét összeszedtem minden erőmet, hogy fel tudjak tápászkodni. Sok erőfeszítésembe került, hogy ülés helyzetbe fel tudjam magamat tornázni. Mire már ültem, lihegtem, és legszívesebben visszahanyatlottam volna a párnára, de azzal is tisztában voltam, ha most visszafekszem még egyszer képtelen, leszek kikelni ebből az ágyból. Most kell felállnom. Vettem egy mély lélegzetet, összeszorítottam a fogamat, majd mind a két lábamat letettem a padlóra, már szinte azonnal égető fájdalom járta át az egész testemet. Az biztos, hogy ez a cucc rohadt erős volt. Soha többet nem akarom látni. Azt hiszem, maradok inkább a szokásosnál, attól legalább fel tudok állni, és nem szédelgek tőle. Felemeltem a földről a kabátomat, amiben, ebben a pillanatban elkezdett pityegni a telefonom, ami azt jelentette, hogy sms-em érkezett. Nehézkesen kiemeltem. Ismeretlen számról jött. Megnyitottam.

Egyszer úgyis az enyém leszel és ez ellen semmit, nem tehetsz! Azt is meg fogod bánni, hogy megismertél.
Harry
Az sms-t olvasva, éreztem, hogy az egész testemen düh fut végig. Mit képzel ez magáról? Miért fenyeget? Elvégre ő dobott ki sok évvel ezelőtt. Senki sem kérte, hogy jöjjön vissza. Sokkal jobb volt, mikor még Londonban volt. Remélhetőleg hamarosan vissza is megy. Rányomtam a válaszra, és gyorsan bepötyögtem a válaszom. Már amilyen gyorsan mehetett zsibbadt ujjakkal. Soha. Ez az egyetlen egy szó szerepelt benne semmi más. Tisztában voltam vele, hogy ezzel még jobban feldühítem, de most ez érdekelt a legkevésbé. Nem az apám, hogy dirigáljon nekem. Felnőtt nő vagyok. Semmi köze az életemhez. Azzal fekszem le, akivel akarok, még ha Benitoval nem is feküdtem le, ő mégis azt hiszi. Nagyot sóhajtottam. Ez az én szerencsém. Istenem, minek válaszoltam? Most biztosan fel fog hívni és semmi kedvem vele veszekedni, ahhoz most túlságosan fáradt vagyok. Teltek a percek és nagy meglepetésemre nem csörgött a telefonom, ahogyan én azt vártam. Azt hittem fel fog hívni dühöngve. Mióta Harry visszajött nem olyan, mint régen volt. Sokkal ingerültebb, mint akkor és türelmetlenebb. Szomorúan gondoltam vissza azokra az időkre, mikor már csak a puszta gondolat, hogy Harry van nekem mosolyt csalt az arcomra. Minden gondolatom ő volt. Már azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy egyszer ő lesz a férjem és a gyermekeim apja. Milyen buta voltam még akkor. Pedig tudhattam volna, hogy nem lesz az életemnek boldog befejezése. Minden álmom és reményem eltűnt amint kilépett Harry az életemből. Összeszedtem minden erőmet és felálltam az ágyról. Kezdett visszatérni az erőm. Úgy látszik ez a szer csak ideiglenesen, bénít le. Ezt az érzést még a legádázabb ellenségemnek sem kívánom, na jó talán annak igen, de másnak nem. Szörnyű érzés, hogy még megszólalni sem tudsz, mikor felkelsz és, hogy nem emlékszel semmire. Lassú mozdulatokkal fölvettem a kabátomat és az ajtó felé indultam, de a kilincsnél még visszafordultam és Benito tekintetével találtam szemben magam, aki még mindig az ágyban feküdt, de a szeme már nyitva volt és egyenesen engem nézett.
- Kö…- kezdtem, de aztán megakadtam. Még mindig nagyon kevés energiám volt a beszédre. Így is, lihegtem már ettől a kis sétától is. Még egyszer nekigyürkőztem – köszönöm, hogy segítettél – még én is meglepődtem, hogy akadozás nélkül ki tudtam nyögni, ezt az egyetlen mondatot, de úgy éreztem, muszáj neki megköszönnöm. Azzal is tisztában voltam, hogy soha nem enged az ágyába egy lányt sem. Mindig a lányhoz mennek vagy egyszerűen csak a mosdóba.
- Igazán nincs mit – mosolyodott el, amin én lepődtem meg a legjobban. Azt hittem valami gúnyos megjegyzést fog tenni, de nem. Egyszerűen csak mosolygott és azt figyelte, ahogyan elhagyom a szobáját.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése